A tréningekkel pedig kifejezetten jót teszünk nyuszinknak. A vadon élő nyulaknak olyan kihívásokkal kell megbirkózniuk, mint például az étel megtalálása, az otthon kialakítása, a biztonságos tartózkodás, amik mind-mind meglehetősen nagymértékű szellemi és fizikai erőfeszítéseket igényelnek. Mindezek egy ketrecben tartott nyuszi életéből kimaradnak, vagy sokkal elenyészőbb szinten szerepelnek. Ezért is jó ötlet tanítani kisemlősünket. A rendszeres közös gyakorlatok egy egészséges, boldog és hosszú élethez járulnak hozzá.

Egy másik érv a tanítás mellett, hogy, ha sokat foglalkozunk nyuszinkkal, valószínűleg kevésbé lesz stresszes. Igaz, hogy a törpenyulak legtöbbször egy ketrecben, de mindenképp egy lakáson belül élnek, mégis sok stresszhatás érheti őket. Ha valamivel szemben visszatartjuk kisállatunkat, ha le szeretnénk vágni a karmait, ha el kell vinnünk az állatorvoshoz, vagy ha egyszerűen csak sétálni visszük ki, ijesztőnek tűnhet számára. Főleg, ha ezek ritkán történnek meg. Viszont, ha minden nap sokat foglalkozunk nyuszinkkal, sokkal kiegyensúlyozottabbá fog válni.

Fontos megjegyeznünk, hogy nem minden tapsifüles tanul egyformán gyorsan, szóval, ha kicsit lassabb tempóban tudunk haladni egyes trükkökkel, mint más gazdik, az ne vegye el a kedvünket. Legyünk türelmesek, és soha ne szidjuk meg szőrgombócunkat, a pozitív megerősítés a siker kulcsa.

Nyuszink képes megtanulni azt, hogy odajöjjön hozzánk, amikor hívjuk. A gyakorlat első lépéseként térdeljünk le a földre, viszonylag közel a tapsifüleshez, nyújtsunk felé valamilyen finomságot, majd mondjuk ki az állat nevét és azt, hogy „gyere”. Kis barátunk persze először csak az ennivalóért fog lépéseket tenni felénk, de ha rendszeresen gyakoroljuk, akkor egy idő után nem kell majd cselhez folyamodnunk, amikor magunkhoz szeretnénk hívni őt, elég lesz csak kérnünk.

Azt is megtaníthatjuk szőrgombócunknak, hogy kérésre ugorjon fel a kanapéra. Amikor a nyuszink szabadon van, akkor tartsunk egy szem jutalomfalatot a kanapén úgy, hogy meglássa a kisemlős. Ha észreveszi és közeledik, akkor mondjuk ki a nevét, és azt, hogy „hopp”, közben kicsit vigyük hátrébb az ennivalót, hogy ne érje el ágaskodva a tapsifüles, hanem valóban fel kelljen ugrania érte. Mikor a nyuszi már a bútoron van, adjuk oda neki a finomságot, és dicsérjük meg őt. Ha minden nap gyakorlunk egy kicsit, akkor néhány nap vagy hét múlva, már ennél a kérésnél is elhagyhatjuk a csemegét.

Az „ül” parancsszó használata pedig egyszerűbb egy törpenyúl esetében, mint gondolnánk, hiszen egyébként is gyakran üldögélnek. Természetesen olyankor kell elkezdenünk a gyakorlatot, amikor az állat mind a négy mancsa a földön van. Emeljük a kezünket a nyuszi feje fölé, ujjaink között a kedvenc rágcsálnivalójával, és mondjuk neki a nevét, illetve azt, hogy „ül”, vagy „ülj fel”. Amikor felül a hátsó lábaira, jutalmazzuk meg, és próbáljuk el még néhányszor a feladatot. Valószínűleg hamar meg fogja érteni, hogy mit várunk tőle, és rövid időn belül ezzel a trükkel is elkápráztathatjuk a családtagjainkat vagy a vendégeinket.